Krynica Spartan Ultra 2019

Körülbelül 63 akadály 55 km táv 3300 méter szint. 13 óra 26 perc, nekem ennyi idő kellett a teljesítéshez. Így másfél órával a szintidőn belül sikerült beérnem.

Ez elég messze van a jótól, de nekem ez a Spartan Ultra mindig is a teljesítésről szólt nem a versenyről, attól én még nagyon messze vagyok.

A felkészülés elég jól telt leszámítva az utolsó három hetet amikor semmit nem tudtam futni, mert közbejött egy kisebb túlterheléses sérülés… Még az is felmerült, hogy nem is indulok. Szerencsére a pihenő, a heti egy kemény sportmasszázs és némi hengerezés helyrehozott annyira, hogy az ultra hetében már tudtam futni egy próbakört, igaz csak futópályán mertem futni szint nélkül. Nem volt tökéletes, de végül úgy döntöttem, hogy rajthozállok legfeljebb kiszállok valahol.

A versenyre a szokásos csapattal mentünk Roni, Csili, Zoli. A szállás nagyon szép volt, és a kis város is ahol megszálltunk. Sajnos az eligazítást lekéstük, de szerencsére így is eljutottak hozzánk az infók Facebook-on keresztül, hála a Magyar Spartan csapatnak, akik nagyon klassz hiánypótló cikkeket is írtak a felkészüléshez. A prezentációból kiderült, hogy 1 depózás helyett 3 lesz, az utolsó 700 méterrel a cél előtt. Itt még jót nevettem rajta, hogy oda meg mi a francnak, de a célvonalban megtudtam. 🙂

Reggel 7:30-kor volt a rajt, Csilinek még korábban, így viszonylag korán kellett kelni. A reggelim ugyanaz volt mint tavaly: dobozos kávé, 1 sonkás sajtos croissan, 1 túrós táska és 1 kakaós csiga. Alig bírtam megenni, de muszáj volt ennem. Miért írom ezt ide? Mert ez az írás nekem kicsit napló jellegű is. Idén is nagyon jó volt elolvasni a tavalyi írásomat, ha nem teszem lehet pár dolgot elfelejtek. 🙂

Mi Zolival az első open futamban indultunk,ahogy haladtunk felfelé gyönyörű helyeken mentünk, a hegytetőn felülről láttuk a hegyek között a hajnali felhőket, csodaszép látvány volt, le is akartam fotózni, de itt még azért viszonylag jól tudtam haladni szóval nem álltam meg. Szerencsére nálam sokkal profibb fotósok csináltak nagyon jó képeket a tájról.

Zoli végig előttem haladt. Az ötödik akadálynál értem be az egyensúlynál (balance) ahol sajnos büntetőznie kellett. Ezt az akadályt általában a hegytetőkön teszik be, hogy jó fáradt, beállt lábbal menjen át rajta az ember. Itt bevártam és egy darabig együtt mentünk, de hamar kiderült, hogy ő jobb tempóban fut így megegyeztünk, hogy mindenki a saját tempójában megy. Volt ami neki ment jobban, volt ami nekem így hiba lett volna egymásra várni mert összeadva túl sok időveszteség lett volna.
Nagyjából az A monkeybar-ig haladtunk együtt, itt elvesztettem Zolit, de szerencsére mint kiderült elém került, nem mögém. 🙂

Az “A monkeybar” kicsit magas volt, de nem használtam a fellépőt, úgy voltam vele még pont elérem felugrásból. El is értem, majd lógtam mint egy zsák krumpli nulla lendülettel és néztem a szokásosnál távolabb lévő kapaszkodót. Majd elkezdtem magam belengetni ahogy a profi OCR versenyzőktől láttam és így sikerült lendületet kapnom és átfognom a következő kapaszkodóra, majd a következőre, ezt követően már volt annyi lendületem, meg annyi “csakazértis” bennem, hogy végig tudtam menni. 🙂

Ha jól rémlik az első körben jött egy a szokásosnál magasabb fal is amit első nekifutásra nem értem fel, itt felmerült bennem, hogy na akkor ez az ahol segítséget kell kérnem, mivel openben indultam erre volt is lehetőségem, az elit és age group versenyzők nem kérhetnek, kaphatnak segítséget az kizárással jár, ezért is indultam most openben, mert emlékeztem rá, hogy 2 éve ugyanígy jártam az Ultra Beast-en csak akkor elitben indultam… Azért nekimentem még egyszer és éppen hogy az újjaim végével elkaptam a fal tejét és sikerült átjutnom. 🙂
Az első burpee (négyütemű fekvőtámasz) adagomat a slacklinenál csináltam. (kifeszített kötélen egyensúlyozás) Természetesen nem sokkal később az első dárdát is elrontottam. Újabb bünti. Eddig 60 és hol van még a nap vége. 🙂

Memória teszt: MHD7WUT5 Pipa. 🙂

Abba a kilátóba is felmentünk és igen a másik hegy tetejéről mi is így láttuk. 🙂

Ha jól rémlik valahol ezután jött a számomra egyik legnehezebb akadály. Egy nehéz zsákot kellett kb 1 km-en át cipelni, sípályán fel, majd le, mindezt tűző napon. Legszívesebben leraktam volna a zsákot és ledőltem volna pihenni egy kicsit az árnyékba, de nem tettem, mentem tovább. Lefelé menet összefutottam Ronival aki a távolból kiabált, az egyetlen dolog amit csinálni tudtam, hogy a jobb kezemmel próbáltam integetni abba az irányba ahonnan a hangot hallottam, nem volt rá erőm, hogy abba az irányba forduljak. Végül ő jött oda, csináltunk pár nem túl előnyös selfit és mentünk tovább. 🙂

A depó előtt még volt egy kis kötélmászás ami mostanra már sima liba, gond nélkül megvolt. Ezt persze minden depózás előtt megismételtük. 🙂

Az első depóig ami nagyjából 28 km volt, minden jól ment. 5 óra 7 percbe telt amíg eljutottam idáig, ez bőven benne volt a 7:30-as szintidőben. Itt még az is megfordult a fejemben, hogy az egész verseny meglesz olyan 10 óra alatt megdöntve a tavalyi eredményemet.

A depózás viszonylag gyorsan megvolt, már csak azért is mert beleültem egy hangyabolyba így a komfortzóna számomra nem volt annyira komfortos szóval inkább mentem vissza a terepre. 🙂 Azért előtte még pótoltam amit eddig elhasználtam magnashot, néhány zabszelet, aptonia sós gabonaszelet, megittam az egyik kólámat és pólót cseréltem. A pólócsere volt szerintem az egyik legjobb ötlet, mintha új ember lettem volna utána. Az ebéd kimaradt. Igaz volt bekészítve némi péksüti mint a múltkor, de nem voltam éhes, úgy néz ki ez a zabszelet, dupla Snickers, sós szelet, szőlőcukor kombó elég jó volt frissítésnek. Persze óránként ment a BCAA, kb 2 óránként a sótabi, na meg izós víz volt a hátizsákomba. A korábbi futásaimból tanulva most volt nálam fél liter sima víz is ami szerintem sokat segített. Az UTH 55-ön, 30 km környékén már nagyon kivoltam, nagyon kellett volna sima víz. Most szerintem a rutinosabb frissítésnek és a több hosszú futásnak köszönhetően 30 km környékén még egész szép és jó volt minden. 🙂
A depó után egyből jött 2 akadály, dárda és Herkules, a dárda igaz betalált, de leért a földre így büntető lett belőle. A Herkulessel itt még nem volt gond. Egy hosszú patakban futás/botorkálás után jött egy újabb kötélmászás ezúttal vizesárokból. ezzel sem volt gond. A patakos résznél a helyiek szépen kiültek a partra röhögni a versenyzőkön akik megtalálták azt a részt ahol hirtelen elsüllyednek a mederbe, szerencsére ezt nem sokkal előttem valaki megtalálta így igaz nem szárazon, de megúsztam. 🙂
Sajnos a második szakaszon valahol elkezdett feszülni a térdem, ami nem volt túl jó jel, féltem, hogy esetleg megfájdul és nem tudom teljesíteni a versenyt így kicsit visszavettem a tempóból. Két éve az első Spartan ultrámon amit akkor még Ultra Beast-nek hívtak hasonló történt és mindenféleképp el akartam azt kerülni, hogy minden lépés fájjon így az emelkedőkön mentem ahogy tudtam, a lankás, sima terepeket futottam, de az erős lejtőkön kénytelen voltam nagyon óvatosan menni. Számolgattam fejben, hogy van 2 és fél óra előnyöm a szintidőhöz képest így azért van esélyem beérni a célba időben, innentől az elsődleges célom az lett, hogy beérjek, bár korábban volt egy olyan elképzelésem, hogy idén jó lenne azért hamarabb végezni mint tavaly. Azt tudtam Ronitól, hogy Zoli előttem van, Csili is jól halad azt akartam, hogy mind a hármónknak sikerüljön célba érnie. A leggyengébb láncszem én voltam.

Az Olympus volt a következő aminél büntetőznöm kellett, már amikor megláttam sejtettem, hogy ez ma nem fog menni, azért megpróbáltam majd szépen megcsináltam a büntetőt. Tavaly ez az akadály kétszer is volt, mindkétszer ment, látszik, hogy idén az akadályokat annyit nem gyakoroltam.
A Twister valahol 40 km után jött, ez eddig csak egy versenyen sikerült úgy éreztem, hogy ekkora táv után valószínűleg most nem fog sikerülni, nem is sikerült. Büntetőztem.
Ezt követően nem sok, már csak három “pukli” volt a szintrajz szerint a depóig, csak a szintrajzon az nem volt rajta, hogy az egyikre ismét egy zsákot kellett felcipelni. Finom volt.

Megérkeztem a második depóhoz ahol Csili már Finisher éremmel és pólóval állt Ronival együtt. Látták, hogy baromira lassan értem vissza a második körről és azt hitték valami bajom lett. Megnyugtattam őket, hogy minden ok csak feszül a térdem és nem merek gyorsabban menni nehogy megfájduljon. A lényeg, hogy beérjek. Miután látták, hogy minden ok, hálómászás közben megbeszéltük, hogy vesznek pizzát vacsira majd felmásztam újra a depó előtti kötélen. Ők már mentek vissza a szállásra mert kezdett késő lenni Roni pedig másnap két távon is indult szóval pihennie kellett. Nekem még volt 7 km hátra, a depózás viszonylag gyorsan megvolt, gondolkoztam egy zokni cserén, de végül ez kimaradt.

Depó után ismét jött a dárda ami most sikerült, 4-ből 1, hát van hova fejlődni. 🙂 A Hercules megint ment. Megérkezünk az utolsó szakaszra. Ki volt írva, hogy harmadik kör, Ultra Finish. Ennél szebb feliratot régen láttam. 🙂 Mondjuk lehet a vesztőhely vagy a “ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel” találóbb lett volna, de ez motiválóbb volt az biztos. 🙂

Az utolsó 7 km

Dárda: burpee.
Hecules: pipa
A Cargo: pipa.
Z fal: nagyon szépen kezdtem, majd az akadály felénél kiderült, hogy hibás a fal, a lenti kapaszkodó amire lépnem kellett függőlegesen nézve a fal közepén volt, átléptem rá, de lehetetlen volt tovább menni rajta. Leestem, megnéztem a többit és kiderült, hogy csak az volt hibás amit választottam a többi rendben volt. Megreklamáltam, de meg kellett csinálnom a 30 burpee.
Multirig: jó kis kombinált volt gyűrűkkel, kötelekkel, a végén egy palánkkal amin át kellett mászni: 30 burpee
Elindultunk újra hegynek felfelé abba az irányba ahol a rajt is volt és ismételtünk pár akadályt: falmászás, rönkmászás, Over Under Through, Over Under Over Under Over Under, monkey bar, egyensúly, kőgolyó cipelés, inverz fal, csúszós fal, láncos kőgolyó cipelés, 2. súlyhúzás (ezt már eléggé untam), inverz fal, kúszás, falmászás

Miközben ezeket csináltuk már több mint 50 kilóméter volt mögöttünk és még 7 kilométert meg kellett tenni az erdőben, volt olyan szakasz ahol egyedül futottam a patakparton, eszembe is jutott, hogy ha medve lennék én valószínűleg most estefelé jönnék inni, szerencsére úgy tűnik még nem voltak szomjasak és éhesek sem. 🙂

Némi kúszás, falmászás után elérkeztünk a bucket carry-hez(vödörcipelés): na ez ha szépen akarok fogalmazni akkor azt mondanám rohadt nehéz volt. Várható volt, hogy a szabály könnyítésével visszatérnek a nagyobb súlyok és hosszabb cipelések, hát visszatértek… nem vagyok egy gyenge gyerek, de ezt alig bírtam el, nem tudom hányszor raktam le,de sokszor, próbáltam a jobb vállamon, a bal vállamon, a térdemen, de letenni is szívás volt mert tudtam, hogy újból fel kell emelni… a súlya alatt még a táskám műanyag része is eltörött ahogy véletlen ráraktam a vállamon.

Végül csak körbevittem majd mehettem vissza az erdőben lévő patakba. Ami apróbb probléma volt, hogy mostanra rám sötétedett így életemben először lámpával kellett folytatnom a versenyt. Ezt igazából élveztem, valami új amit eddig még nem csináltam, mondjuk a patakban nappal sem volt könnyű haladni így sötétben a fejlámpa fényénél meg különösen nehéz volt. Sebaj közel a cél… vagy mégsem? Valami nagyon furcsa dolog volt előttünk, egy deszka keresztbe a patakon. Igen egy dunk wall, azaz merülős akadály. Mostanra már elég hűvös volt a levegő, a patak meg egyébként is hideg volt még nappal is, de nincs más hátra merülni kell. Hát nem volt jó,de túléltem. Futás tovább hátha felmelegszem. Lehet sikerült is volna ha nem egy patakban kúszás jött volna utána. Itt úgy voltam vele megpróbálok minél gyorsabban végigjutni, persze az előttem lévő valamiért megállt, gondolom begörcsölt így ez annyira mégsem sikerült gyorsan.

Így csurom vizesen fázva végre kijutottunk a patakból a kötélmászáshoz… Ma eddig minden alkalommal sikerült felmásznom, de itt most elbizonytalanodtam. Végül megtöröltem a kezemet egy fűcsomóval és elkezdtem mászni. Sikerült! 🙂

Beérkeztem az utolsó depózásra 700 méterrel a cél előtt. Erre gondoltam azt, hogy ez meg minek kell? Sminkleni a célfotóhoz? Zseblámpával, fázva kerestem a kis zsákom amiben az első körben levetett pólóm volt, nagy nehezen megtaláltam, de addigra úgy döntöttem, hogy 700 méteren már nem tökölök mégsem veszem át, megyek tovább ahogy vagyok. Jött a dárda, sikerült, Hercules=büntető, Z mászófal, már a kapaszkodókat sem láttam a sötétben=büntető. Multirig=büntető. Itt találkoztam Zolival aki már Finisher pólóban várt! 🙂 Megkérdezte hány burpee van még hátra, erre azt válaszoltam, hogy még 20, de van még rá 2 órám, hogy megcsináljam. 🙂 Mostanra már kezdett bedurranni a mellizmom a burpeektől. 🙂
A befutófotóm most nem sikerült annyira jól, a tűznél megálltam kicsit melegedni, majd nemes egyszerűséggel átlépem a tüzet és besétáltam. 🙂
Igaz az eredményem rosszabb lett mint tavaly és többet is hibáztam az akadályoknál, de valahogy mégis sokkal jobban örültem ennek a teljesítésnek mint a tavalyinak. 🙂

Megvan a második Spartan Ultrám, de ami még fontosabb, hogy Zolinak is sikerült! 🙂 Ráadásul jobb idővel mint nekem!

Ami még hab a tortán, hogy Roni másnap 3. lett a Sprint távon és 5. a Superen. Szóval mindenkinek jól sikerült ez a hétvége. 🙂

AROOO! 🙂

Spartan Ultra 2018 Valcianska Dolina beszámoló

Erről a versenyről sem terveztem, hogy írok, de mivel úgy néz ki van rá érdeklődés ezért mégis megteszem. Mivel úgy gondolom, hogy hosszú lesz és senki nem akar majd ennyit elolvasni kivétel talán a nagyon elszántak próbálom úgy széttagolni, hogy mindenki gyorsan megtalálja a számára érdekes részt és utána tudjon valami értelmes dolgot csinálni. 😊

Amit már most kiemelnék az, hogy nem vagyok sem edző, nincs ilyen képesítésem egy egyszerű amatőr sportoló vagyok, aki autodidakta módon dolgoknak utána olvasva, profi sportolókat követve, másoktól tanulva összeírja a saját tapasztalatait, élményeit hátha segít valakinek és nem követnek el olyan hibákat, mint amiket én már elkövettem. Ha irtó nagy hülyeséget írnék nem sértődőm meg ha hozzáértőbb ember kijavít, sőt én azon emberek közé tartozom, akik a konstruktív kritikát szívesen veszik. Ugyanakkor azt is fontosnak tartom már most megemlíteni, hogy nekem a teljesítés volt a célom és nem kompetitív kategóriában indultam, egy kompetitív versenyző valószínűleg sok mindent másképp csinál. Például nem tölt fél órát a depóban. 😊

Ha még mindig érdekel az írásom akkor a következő fő részekre igyekszem bontani a további részt, hogy emészthetőbb legyen:

1, Depó és egyéb okosságok: mit, hogy raktam a depóba, mi az, ami hasznos volt és mi az ami nem.

2, Az ember: hogyan éltem meg a verseny előtti időszakot, lehet van olyan is akit ez is érdekel. 😊

3, Stratégia

4, A verseny: élmények, tapasztalatok a pályán

5, Magyarok

6, Miért Ultra?

1. Depó és egyéb okosságok: mit, hogy raktam a depóba, mi az, ami hasznos volt és mi az, ami nem.

Ez a verseny nem a verseny napján kezdődik, egy ultra távú versenyt nem futunk le 1-2 óra alatt és megyünk a dolgunkra, nem „csak” edzeni kell rá, sok minden másra is figyelni kell. Itt már fontos a folyadék és a kalória pótlás is. Sokan írták már, de azért én is leírom. Egy ilyen versenyen vagy egyáltalán bármilyen versenyen nem próbálunk ki új ételeket, italokat, táplálékkiegészítőket mert ezek okozhatnak meglepetéseket. Ezeket már mind ki kellett tapasztalni a felkészülés alatt.

Ezt többé kevésbé én is megtettem, de a verseny előtt néhány nappal még mindig nem tudtam mi lesz a „főétel”.

Kezdjük az elején a reggelivel. Nekem nagy hibám, hogy reggel nem tudok enni és kávé nélkül nehezen tudok elindulni, de egy ekkora táv előtt muszáj enni valamit, amiben sok kalória van és nekem a kávé sem maradhat ki. Ezért edzéseken már kaptam is fejmosást amikor a reggelit kihagyva alig bírtam a feladatokat megcsinálni.

Végül a kiutazás során dőlt el, hogy a reggelim egy kakaós csiga, egy croissant, egy dobozos kávé, na meg egy kis zabpelyhes keksz lesz. 😊 Ezek finomak is, na meg viszonylag kevés is sok kalóriát tartalmaz és igaz nem versenyen, de már fogyasztottam ezeket.

13 óra alatt elég valószínű, hogy éhes lesz az ember napközben még aktív fizikai terhelés nélkül is, én meg biztosan, ezért a depóba is pakoltam be egy kakaós csigát, croissant na meg kókuszos zabpelyhes kekszet. Egy kicsit bizonytalan voltam vajon jó lesz e, mert ilyen hosszú futásom még soha nem volt és ezt nem próbáltam ki, de úgy tűnik, hogy bevált a dolog. 😊

Ezeken kívül még raktam a depóba 2 kólát, 1 alkoholmentes citromos sört, néhány Snickers csokit és sós táplálékkiegészítőt is mert ennyi édes mellé az ember már nagyon kívánja a sósat is. A kólák el is fogytak, a sör viszont megmaradt.

A táskámba is került Snickers, sós táplálékkiegészítő, mert emlékeztem rá, hogy előző évben nem csak a térdemmel volt gond, hanem valószínűleg el is éheztem már az első szakaszon. Ezek jól is jöttek, amint éhesnek éreztem magam le is toltam a csokit, amiben nem csak, hogy sok kalória van, de van benne sós mogyoró is amit ilyenkor kíván az ember.

Azért az vicces, hogy csupa olyan dolgot ettem frissítésnek, amit évekig kerültem. Na, de ezekbe van viszonylag kis térfogatban olyan mennyiségű tápanyag, ami gyorsan visszatölt és még finom is, szóval motivál, hogy beérj a depóba mert ott vár a frissítés amivel megjutalmazod magad. 😊

A kólával amúgy kifejezetten szkeptikus voltam, de hosszútávfutásnál tényleg nagyon jó, 30 km felett én már iszom. Az érdekes az, hogy azt gondolja az ember, hogy minden rendben van, de amikor megissza akkor valahogy rendbe teszi a gyomrát és rájön, hogy mégsem volt minden ok és utána sokkal jobban megy a futás.

Ezenkívül a depóba és a táskába is mindent kis zárható zacskókba rendszereztem, hogy minél hamarabb megtaláljam és ne kelljen keresgélni. Egy külön zacskóban volt az fejlámpa, a tartalék elemek és egy powerbank is amivel az órámat töltöttem amíg a depóban voltam. Külön zacskóban volt a frissítéshez szánt étel, külön volt a második körre szánt vitaminom (BCAA, sótabletta). Külön zacskóban volt a cserezoknim, nadrágom, pólóm, plusz egy hosszú ujjú felső ha hideg lenne, na meg ragtapasz is vész esetére. Cserecípőt bár hasznos lehet én nem vittem mert előző évben szétszakította a kapott zacskót amibe be kellett pakolni.

A futózsákomba a csokik és a izós vizeszsák mellé szintén külön bezacskózva pakoltam powerbankot az óratöltéshez, szőlőcukrot, telefont amin futott a Strava és az ismerősöknek elküldte éppen hol tartok (prémium előfizetés kell hozzá), na meg egy vékony csősálszerű izé ami sapkának is használható, gondoltam jól jöhet ha nagyon süt a nap vagy nagyon hideg van. Ezen kívül volt még nálam fájdalom csillapító és nedves tisztasági törlőkendő. Ezek közül végül a törlőkendőt és a csősálat nem használtam.

Igaz látszólag elég jól összekészültem valahol mégis sikerült elhagynom az első körre szánt sótablettámat és a BCAA adagomat így az első kört azok nélkül tettem meg, szerencsére az izós víz az valószínűleg pótolta ezeket.

Ja igen a sótablettáról jut eszembe, korábban azt olvastam, hogy hosszútávfutásnál óránként 1 sótabletta és 1 BCAA kell, azonban nekem minden hosszabb futásom után 1 hétig nagyon fájt a gyomrom, az mondjuk jó volt, hogy legalább nem a verseny alatt volt vele gondom, de nem volt kellemes. Szerencsére Erik aki egy nagyon tapasztalt hosszútávfutó mondta, hogy ő két óránként szokott csak sótablettát bevenni így én is lecsökkentettem az adagom, úgy néz ki, hogy ez működik is mert nem is volt semmi gond a gyomrommal a verseny után. 😊

2, Az ember: hogyan éltem meg a verseny előtti időszakot.

Hát ez nem volt egyszerű gyakorlatilag január óta vagy talán már régebb óta erre a versenyre készültem és az idei évben már sokkal többet futottam, mint bármely eddigi évben. A Bécsi maratont is azért futottam le mert tudni akartam milyen érzés 40 km feletti távot futni. Több 30 km feletti terepfutást is teljesítettünk, Spartanból pedig a Super és a Beast távokra koncentráltunk, amiből szintén többet lefutottunk. Szóval elég komoly edzésmunka volt a felkészülésben.

Viszont ahogy közeledett a verseny úgy jöttek a kételyek. Nagyon sokan lesérültek, eladták a jegyüket köztük nagyon jó versenyzők, barátok is. Az utolsó hónapban kicsit kevesebbet is sikerült futnom, mint korábban és úgy éreztem, hogy kevés leszek. Sok negatív gondolat kavargott a fejemben, még soha nem futottam 50 km feletti távot, sőt gyalogolni sem gyalogoltam soha ennyit, szóval egyre kevésbé tűnt jó ötletnek, hogy egy Spartan verseny legyen az első, ahol ezt megteszem. Magában a táv is sok, ráadásul ez terepfutás lesz, akadályokkal. Nem tudtam 41 évesen tényleg jó ötlet e nekimenni ennek, végül is a mezőny nagy része fiatalabb, mint én, igaz vannak korombéliek és idősebbek is, de mögöttük többnyire komoly sportmúlt is van. Még az is megfordult a fejemben, hogy nem indulok, szóval volt baj rendesen.

Két héttel a verseny előtt Zolinak ki volt írva egy negyven kilométeres edzőfutása. Nekem nem tűnt jó ötletnek ennyit futni 2 héttel a verseny előtt, de Zoli azt mondta, hogy Anita ezt írta neki elő, ő ezt megcsinálja. Itt erősödött meg bennem, hogy Zoli hiába fut kevesebb ideje, mint én ő sokkal elszántabb és fejben sokkal erősebb versenyző. Ilyen önfegyelemmel, akaraterővel ritkán találkozni. Ezzel a hozzáállással rengeteget is fejlődött az elmúlt egy évben. Végül úgy döntöttem, hogy elkísérem és együtt lefutjuk a 40-et. Laza tempóban futottunk a Kamaraerdőbe, a lehetőségekhez mérten sok szintet belerakva a futásba. Sajnos a 40 km-es távot nem sikerült lefutnunk mert 35 környékén éreztük, hogy jelez a szervezetünk és ha tovább megyünk akkor abból akár sérülés is lehet, azt meg nem akartuk így a verseny előtt. Viszont arra nagyon jó volt ez a futás, hogy kiderüljön laza tempóban is megvan a 24 km-es táv bőven szintidőn belül, ez mindkettőnknek helyretettet egy kicsit az önértékelését. 😊

Amúgy, mint utólag kiderült nem terepen kellett volna lefutnunk a 40-et, úgy semmi gond nem lett volna vele szerintem, pláne, hogy Zoli egy héttel korábban futott 30-at kb. 3 óra alatt. 😊

Végül sikerült racionálisan átgondolni a dolgokat. Tudtam, hogy a maratoni táv az megy. A Bécsi maraton végén evés, ivás után azt mondtam Zolinak, hogy úgy érzem még menne egy tízes. Szóval a távot igaz még soha nem futottam le, de úgy gondoltam meg tudom csinálni. Az akadályokat ismerem, tudtam, hogy a legtöbbet meg tudom csinálni, de arra is felkészültem, hogy lesz olyan, ahol burpeezni kell. Hónapok óta 120 burpee-t csinálok minden erőnléti edzés előtt bemelegítésnek szóval ezzel sem kéne, hogy gond legyen. Spartan versenyeken általában az első 200-300-ban bent vagyok a mezőnyben, korosztályomban 15-25 környékén, ha éppen nem sérülten indulok. Szóval, ha nekem nem sikerül akkor kinek? 😊 Miután ezt fejben sikerült rendeznem a verseny napján úgy álltam oda, hogy tudtam nem vagyok teljesen felkészülve, de mindent megtettem, hogy meg tudjam csinálni a versenyt és van rá esélyem, hogy sikerüljön. Szóval egyáltalán nem izgultam. 😊

3, Stratégia

Ezt a távot már nem ész nélkül futjuk, nagyon oda kell rá figyelni, hogy a teljes távra legyen erőnk, ezt már sikerült is megtapasztalnom korábban az első 30 km-es távomon, ahol nem a saját tempómban futottam és így a végén az utolsó 2-4 km-es távot gyalogolva tettem meg, szó szerint képtelen voltam futni. Nagyon nagy lecke volt ez, azóta nagyon odafigyelek, hogy egy kényelmes tartható tempóban fussak hosszabb távokon. Az Ultra elején láttam, hogy sok ember a rajtnál nagyon elhúzott, nem is értettem mit csinálnak hisz volt még hátra több mint 50 km, hamarosan viszont is láttam őket az első hegyoldalban már kifulladva a táv elején. A verseny alatt is több alkalommal is volt olyan, hogy gyors tempóban megelőztek majd nem sokkal később kénytelenek voltak sétálni én meg a lassú, de biztos csigatempómban beértem őket. Jó kis intervall edzést toltak. 😊

Szerintem a pulzus nagyon fontos egy ilyen távú versenyen. Többen is kérdezték, hogy versenyre minek viszek pulzusmérőt. Korábban több ultrafutó beszámolóját is olvastam és nagyon sok a pulzuszónákat figyeli komolyabb versenyeken is, hogy be tudja osztani az erejét. Hosszútávfutásnál a pulzus azért fontos mert a kettes, hármas zónáig a fő energiaforrás a zsír amiből a legtöbb embernek napokra elég energia tartaléka van. Viszont az e fölötti zónában csupán 1,5-2 órányi időre van elég üzemanyag (glikogén) és itt már a savasodás is megindul, majd jön az izomgörcs. Ezeket ismerve elég fontosnak tartottam, hogy tudjam milyen pulzussal futok éppen. Nem, nem magamtól vagyok ilyen „okos” olvastam nálam sokkal jobb futók blogjában.

Nálam ennek a pulzus tartománynak a teteje olyan 150 körül lehet, de a célom a 140 alatti pulzus volt, szóval igyekeztem ez alatt maradni, ami többnyire sikerült is sőt néha meglepően alacsony értékeket is sikerült produkálnom. 😉Ami érdekes még, hogy egy akadály után felment 160 felé és itt belegyalogolva tudatosan egy karatéból ismert légzés technikával vissza tudtam vinni 140 alá, tetszett a dolog. 😊

Szóval a stratégia egy lassú jól tartható tempó volt, bele volt tervezve, hogy megállok a depóban és visszatöltök (megebédelek) és folyamatosan haladva, ahol tudok futva (de nem túl gyorsan) teljesítem a távot.

4, A verseny

A verseny elején nyugodt egyenletes tempóban kezdtem, itt sokan voltak, akik nagyon megindultak. Azt nem igazán értettem, hogy miért mert egy Ultra távnak voltunk az elején. Sajnos őket hamarosan az első domboldalon be is értem, ahol már kifulladva próbáltak menni, néhányan meg is álltak.

A versenyen az első akadályok között volt egy dupla vizesárok, aminek nem igazán örültem, bár számítottam rá. Akadálynak nem vészes, de az 50 km-es táv elején jól bevizezni a cipőnket, zokninkat nem tűnt annyira jó dolognak. Sok hosszútávfutó a verseny előtt behintőporozza a lábát, hogy az izzadság miatti nedvesség ne okozzon vízhólyagokat, én is szoktam. Mondjuk erre az akadályra számítva most nem tettem, de sejthető volt, hogy ez hosszútávon így nem lesz kellemes.

Az első kör végefelé nagy meglepetésemre összefutottunk a Sprint futammal. Engem szerencsére nem zavartak annyira, mint másokat ez még az SRTG futam lehetett, szóval nem volt vészes, bár azon jót mosolyogtam amikor kivoltak azon az emelkedőn, amit mi éppen másodszorra másztunk meg. 😊 Kicsit azért zavart mert nem értettem mit keresünk az első kör végefelé a pálya elején, igaz ki volt írva, hogy Ultra első kör, de valahogy nem állt össze a dolog. Mindegy mentem tovább, bár kicsit aggódva, hogy ugye jó az irány, nagyon nem volt kedvem fölösleges kilométereket megtenni egy szintidős versenyen. Az egyensúly akadály másodikra is jól sikerült, de itt ameddig a szem ellátott emberek csináltak büntetőfeladatokat, gondolom a sprint futam, ha itt leesek és mögéjük kerülök lehet engem is zavartak volna. Erre mondjuk jó megoldás lett volna a közös pályaszakaszon egy Ultrát futóknak fenntartott sáv, mint ahogy azt más OCR versenyeken láttuk igaz ott nem pont ez hanem újra próbálkozó sor („retry lane”) van az ismételhető akadályoknál.

Az első kör közben úgy számoltam, hogy olyan 1 óra alatt teszek meg 5km távot. Az első állomáspontig ahova időre kellett odaérni nagyon örültem, hogy még két órám van hátra és már csak olyan 3km volt hátra, gondoltam, hogy akkor bőven lesz időm pihenni a depóban. Arra viszont nem számítottam, hogy a 3km-es távot egy óra alatt teszem majd meg, nagyon komoly 3 km volt.

Végül még így is maradt kb egy órám az első szintidőböl ami bőven elég volt arra, hogy megegyem az ebédemet, megigyam a kólám, közben töltsem az órám. Egy izomlazító krémmel is átkentem a lábam, ami nagyon jónak bizonyult, tényleg felfrissült tőle. Ez olyan fél óra volt összességében, kb. ennyit is terveztem. Nyilván, ha versenyezek akkor ennyi időt erre nem szánok, de nekem a teljesítés volt a célom nem az eredmény. Kifelé menet még feltöltettem a hátizsákomat vízzel és a mosdóba is beugrottam, szóval lehet megcsúsztam egy kicsit mert sajnos mindkettőnél sor volt.

A második kör, ha jól rémlik ugyanaz volt, mint az első. Megint volt multirig ami elsőre sikerült, másodikra is összejött, de itt már éreztem, határeset, hogy tudom e elég erősen szorítani a gyűrűket. Nagy mázli volt, hogy most nem volt összerakva más akadállyal így meg tudtam csinálni.

Ebben a körben is volt vödörcipelés, első körben végigmentem anélkül, hogy leraktam volna, de a második körben egyszer letettem, szóval úgy néz ki működik a deadlift-es háterősítés, bár a múltkor az egyik edző szólt, hogy rosszul csinálom. Mondjuk ennél az akadálynál nyoma sem volt a tavalyi szigornak, ott elinduláskor és visszaérkezéskor is nézték tele van e a vödör, idén nem, bár az is igaz, hogy tavaly elitben indultam nem openben. Itt a második körben az egyik magyar srác mondta, hogy senki nem viszi rendesen a vödröt csak mi, akkor mi se erőlködjünk vegyük fel a vállunkra, elsőre nem akartam, de már fáradt voltam és végül mégis feltettem, na abban a pillanatban elkezdtek mindenkivel üvöltözni, hogy azt úgy nem szabad. 😊

Volt a nagy kedvencem az kőcipelés (Atlas carry) is. Ezt mind a három körben meg kellett sétáltatnunk, kellemes 50 kg-os kő, aminek nincs fogása és félúton letéve négyütemű fekvőtámaszokat kellett csinálni. Szerintem évek óta nem volt izomláz a bicepszemben, most a verseny másnapján azért éreztem rendesen. 😊

Összekötözött lábú ugrálás (walker walk): itt egy olyan 200-300 méterese szakaszon kellett összekötözőt lábbal végig szökdelni, aminek az elején és a végén egy-egy palánkon kellett átmászni. Igen összekötözőt lábbal. A második körben a vizes zokni és a sok kis alattomos kavics a cipőben megtette a hatását, fájt a talpam amikor ugráltam, a végén meg is álltam, hogy kiszedjem a köveket, de innen ez már végigkísért a pályán, nem volt kellemes ilyen talppal futni fájt minden lépés, tervben is volt, hogy a depóban lecserélem a zoknit hátha az segít. Itt elgondolkoztam rajta, hogy csak meg kellett volna vennem azt a kamáslit.

Az utolsó depózásnál ott vártak a csapattársak és lelkesen szurkoltak, Gábor az SRTG vezetőnk mondta, hogy minél kevesebb időt töltsek a depóban, hogy tutira elérjem az utolsó időmérő zónát, ami még nem a pálya vége, de az utolsó kiesési lehetősége. Zoknicsere kimaradt, gyorsan magamhoz vettem a kötelező fejlámpát, egy kólát, egy banánt, a zsebembe tömtem néhány kekszet és mentem tovább. Gyors depózás volt az tuti. 😊

Nekimentem az utolsó szakasznak. Ez egy dupla hosszú mászófallal (Olympus) kezdődött, ez már volt korábban is és sikerült, de a végefelé úgy éreztem határeset volt az utolsó pár fogás. Elgondolkoztam rajta, hogy büntetőt kéne helyette csinálni, de végül nekimentem. Most is sikerült. 😊

Ezután jött a Twister amit az előző körben elkezdtem, de úgy éreztem a tenyerem nem bírja ezért inkább hagytam, nem volt kedvem sebes kézzel nekimenni a többi akadálynak, ami még előttem volt. Ebben a körben is megkezdtem majd el is mentem egyből büntetőzni.

Ezt követte egy nagyon hosszú szögesdrót akadály hegynek felfelé, aminél ebben a körben már nem volt annyi ember, mint az előző körben és jobban lehetett haladni, de még így is időbe tellett végig menni rajta. Majd egy nagyon komoly emelkedő jött. Az emelkedő után pedig egy nagyon meredek lejtő, amit az előző körben nem mertem megfutni mert kicsit éreztem a térdem, itt az utolsó körben úgy voltam vele, hogy ha összecsinálom magam akkor is lefutok. Szerencsére ez gond nélkül sikerült is, mármint lefutni. 😊 A lejtő alján volt az utolsó kizárási lehetőség. Ezt 11 óra 48 perc alatt el is értem, innen már tuti volt, hogy megcsinálom, de azért még kicsit bizonytalan voltam, hogy tényleg ez volt e az a pont és mentem tovább.

A pálya végefelé át kellett még úsznunk egy tavat, majd jött a “játszótér” olyan 12 akadállyal. 😊Először egy Z mászófal ami olyan vizes volt a tó után, hogy az elején lecsúsztam és mehettem büntetőzni. Ezt követe még néhány akadály, hideg patakban kúszás, dárdahajítás, kötélmászás stb… A dárdahajítás nagyon szép volt csak a célt nem találta el, itt olyan tempóban nyomtam le az első 15 négyüteműt, hogy az önkéntes csodálkozva nézett. 😊 A kötél mostanra jó barátom, nem volt vele semmi gond. 😊

Az utolsó akadály a tűzugrás volt itt még egy repülő rúgás (tobi geri) is belefért. Azt hiszem sikerűt jól beosztani az erőmet. 😊

5, SRTG, Magyarok

Az évek alatt sok embert megismertem, a verseny alatt sok ismerőssel váltottam egy pár szót menet közben, bár alapvetően egyedül a saját tempómban mentem, de jó volt néha egy-egy ismerős arccal összefutni, akik vagy csapattársak voltak, vagy csak korábbi versenyeken láttam őket. Ilyenkor mindig bíztattuk egymást, ha valaki nem volt jó passzban megkérdeztük minden rendben van e és ha tudtuk segíteni egymáson akkor megtettük. Nekem többször volt olyan, hogy úgy jöttem ki holtpontokból, hogy valakivel beszélgettem és egyszer csak megint ment a futás. Jó volt látni a depó környékén is a csapattársakat, magyarokat, akik igaz nem versenyeztek, de ott voltak szurkoltak nekünk. Jó kis közösség ez. 😊

5, Miért Ultra?

A nagy kérdés miért Ultra? Igazából ezt nem tudom. Egy csapattársam jól összefoglalta szerinte mi is kell egy ultra teljesítéséhez ebben azt is írta nagyon fontos, hogy tudd miért akarod megcsinálni és ez majd segít átvinni a holtpontokon. Igaza van. Az egyetlen egy baj, hogy tavaly sem tudtam és igazából idén sem tudom megmondani miért akartam. Egyáltalán akartam? Volt olyan amikor nem. Mondjuk a tavalyi sikertelen próbálkozás miatt bennem volt a csakazértis, de igazából legnagyobb szerepet talán az játszott, hogy ez egy szintidős verseny ellentétben a többi Spartan futammal. Ez a Spartan kategóriák szerint már nem is egy hagyományos verseny, hanem az Endurance kategóriába esik a Hurican Heat-el együtt és ahogy a verseny alapítói is fogalmaznak azok, akik ezt csinálják mások, mint a többiek. „Endurance Atlhletes are a different kind of breed”. Tetszett ez a kihívás. 😊

Egyébként érdekes, hogy nemrég még a Maraton is távol állt tőlem, nem tartottam normálisnak azt a távot, most meg a következő maratonomra készülök és gondolkozom az Ultra távú terepfutásokon. Miért? Mert szeretek futni, szeretem a szép tájakat, ahol futunk és a kettő együtt meg különösen jó. 😊 Hogy normális dolog e? Nem tudom, ezen elgondolkoztam én is amikor Bécsben a kb. 40.000 futóból csupán 5432 volt maratonista. A mostani Spartan Ultra is elgondolkoztató volt. A Spartan versenyeken általában 5000 fő körüli mezőny van, ezen 1210 induló volt, amiből 718 teljesítette a versenyt. Ebből a 339. helyen értem célba, ami igaz most nem érdekelt, de azért örülök neki. Mindenesetre szerintem sokkal egészségesebb, sportosabb vagyok mint 4-5 éve amikor elkezdtem futni szóval szerintem megéri. 🙂

Apropó táv, a kiírt táv 50+km ami most 55km lett, szóval nem érdemes 50-el számolni.

Végül szeretnék gratulálni mindenkinek, aki elindult akár célba ért, akár nem. Tudom sokan rengeteg munkát tettek bele, hogy meglegyen. Sajnos voltak olyanok, akiknek most nem sikerült, de idővel biztos vagyok benne, hogy ez a kemény munka megtérül, valószínűleg már meg is térült azáltal, hogy egészségesebb vagy és egy olyan versenyen indultál el, amit a legtöbb ember meg sem mer próbálni. 😊

Köszönöm mindenkinek aki bármilyen formában hozzájárult ahhoz, hogy ez sikerüljön, nagyon sok jó embert megismertem az úton akik mind hozzátettek valamit ehhez. 😊Köszönöm. 😊

Military Survival Run Pápa 2019

Igen elég keményen hangzik, az is volt. Ezzel a versennyel már szemeztem egy ideje, de tavaly még nem éreztem magam elég felkészültnek, hogy elinduljak rajta. Idén viszont úgy gondoltam, hogy talán már van értelme elindulnom.

Hatalmas céljaim nem voltak ezen a versenyen, elsősorban a túlélés volt a cél, ami nekem azt jelentettet, hogy szintidőn és hibahatáron belül végigcsinálom, bár a verseny szabályai szerint csak az élte túl aki hiba nélkül ment végig, hát nem voltak sokan. 🙂 Persze én is törekedtem rá, hogy minél kevesebb hibám legyen, de kiesni semmiképp nem akartam a hibák vagy szintidő miatt. 3 óra 10 percünk volt rá, hogy teljesítsük a 12 km hosszú pályát amin 33 akadály volt és a hibahatár 14 hiba volt. Végül a körülbelül 12 kilométert és a 33 akadályt 4 hibával teljesítettem 3 óra 2 perc alatt. Amivel én tökéletesen meg vagyok elégedve. Persze lehetne jobb, de amit terveztem megcsináltam és jól is éreztem magam. 🙂

A versenyen kis csoportokban ketrecekből kimászva indultunk, majd nem sokkal a rajt után már volt is egy kis kötélmászás. Ez volt a bemelegítés. Régen nekem elég sok bajom volt ezzel a feladattal, itt meg szinte mindennek ez volt az alapja. Szerencsére az idei évre már sikerült eljutnom odáig, hogy képes voltam lábkulcs nélkül is gond nélkül felmászni az edzéseken. Ez elég nagy előrelépés volt ahhoz képest, hogy régen még lábkulccsal sem ment, sőt eleinte nem is tudtam mi az a lábkulcs. 🙂 Szerencsére mostanra ez már gond nélkül megy. 🙂

Ezután jött egy egyensúlyozós rész némi súllyal megnehezítve. Majd rohantunk be a pályára. A terep viszonylag sík volt, bár néhány tereptárgyra, bunkerre fel kellett mászni így a végén azért kijött egy 700 méter feletti szint a sík terepen. 🙂

A harmadik akadály egy kis lajhármászás volt. Itt nehezítésnek azért kaptunk a kötélre egy gumiabroncsot is amin át kellett jutni ahhoz, hogy végig tudjunk menni. Majd nem sokkal ezután jött egy komplexebb lajhármászás amikor is az akadály felénél egy fa létrára kellett átmászni, persze alulról, mert felülről ugye bárkinek menne. 🙂 Majd innen tovább kellett folytatni a lajhármászást. Ezt a profik ausztrál lajhárban csinálták mert úgy könnyebb, én mivel eddig életemben csak kétszer másztam lajhármászásban a ezért maradtam a hagyományosnál.

Ezután pihenésnek jött még egy kis kötélmászás, mondjuk nehezítésnek volt egy hordó a a kötél felső részén amin át kellett jutni ahhoz, hogy a felette lévő harangot elérjük. 🙂

Ezt követte egy kötélhurok, amikor is át kellett mászni a hurok közepén. Egyszerűen hangzik, de kis nehezítés volt, hogy a kötél nem volt fix, tehát ha csak az egyik oldalt terhelted akkor gyakorlatilag körbe körbe húztad. 🙂 Mindkét oldalon fogva és mászva már nem volt gond. 🙂

A 7. akadály a pókháló. Na ez jó buli volt. 🙂 A tóból egy kötélen kellett felmászni egy hálóhoz aminek az alján kellett végigmenni, majd a túloldalt lejönni. Lefelé a kötél felénél leugrottam, majd alámerültem a vízbe ami mélyebb volt mint amire számítottam. Itt volt készenlétben mentőbúvár is akire mint kiderült volt is szükség, szerencsére én rendben ki tudtam úszni.

A következő akadály a vasmarok névre hallgatott. Itt fába vájt lyukakba kapaszkodva kellett végigmenni. Ez volt az első akadály aminek kétszer kellett nekimennem. Igaz elsőre is végigmentem csak nem sikerült a teniszlabdát megütnöm így repetáztam egyet…

A 9. akadály a csőkötél volt. Na ez nagyon aljas. Ez egy kötél bevonva merev műanyag csővel ami csúszik, pláne ha vizes a kezed. Ez csak harmadikra sikerült. Az első két próbálkozásnál simán lecsúsztam, majd pihentem egy kicsit, addigra a kezem és a cső is száradt egy kicsit így már azért nem volt lehetetlen.

10. akadály. mászás függő gerendánkon, ez egy elég látványos akadály, egyáltalán nem tartottam tőle, bár amikor elkezdett himbálózni mászás közben egy pillanatra meglepődtem, de igazából ez még jól is jött a haladáshoz.

11. akadály dupla kötél. Felmászol egy kötélen, függeszkedve végigmászol egy gerendán majd lemászol egy másik kötélen. A Sziget Grundon ezt sokat csináltam szóval ezzel nem volt gond. A kötél mostanra a barátom lett, bár volt olyan időszak amikor utáltuk egymást. 🙂

Ha minden igaz ezt követően jött egy természetes akadály ami nincs akadálynak feltüntetve. Egy csatornában futottunk jó hosszan, igyekeztem futni benne és be is értem egy két sporttársat akik sportszerűen elengedtek. Majd futottam-futottam és eljutottam egy öbölszerűséghez. Itt gyanús lett, hogy ez már valószínűleg nem a pálya része így elindultam visszafelé, egy idő után meg is találtam egy jelölést a fejem fölött ami alatt elfutottam ahogy arra koncentráltam hova lépek a csatornában. Hát van ilyen. 🙂

12.-es akadály. A cipőfűző becsületes nevén a kötélfüggöny, de nekem csak cipőfűző marad. 🙂 Egy csomó cipőfűző vastagságú madzag lóg lefelé amikbe kapaszkodva kell az akadályon átjutni. Persze a cipőfűzőkig is el kell jutni, természetesen lajhármászásban. 🙂 Az elmélet az, hogy sokat összefogsz (kötelet csinálsz magadnak belőlük) majd azon lógva, lábkulcslova haladsz. Illetve ha olyan erős a szorításod, hogy vizet fakasztasz a fából az is jó lehet. Majdnem meglett az első próbálkozásra, de a végén belegabalyodtam és leestem… a második próbálkozáson is majdnem végigjutottam, de megint leestem. A harmadik próbálkozásnál már annyira nem erőlködtem mert éreztem, hogy nagyon sok erőt vesz ki belőlem a feladat. Leestem, itt vágták le rólam a karszalagot ami azt jelezte, hogy eddig hibátlanul jutottam el. Annyira nem zavart, de egy kicsit agyaltam, hogy max 14 hibám lehet és még van pár akadály hátra.

13-as akadály. Kötélmászás némi hordótetővel megspékelve. Itt felmásztam, majd ücsörögtem, hintáztam egy kicsit a hordó tetőn és viccelődtem, hogy milyen jó végre egy pihentető akadály. 🙂

14-es akadály. Ernő kedvence, hát Ernő valószínűleg néző lehet mert ezt szeretni nem lehet. Faléceken kellett felmászni amik egy szál kötélre voltak középen felfűzve . Nagy nehezen harmadik próbálkozásra jutottam fel, pedig az elmélet megvolt csak a kivitelezéssel volt némi probléma. Mondjuk én még egész jól megúsztam állítólag nem minden férfiember úszta meg ilyen könnyedén. Szerintem Ernő kedvence helyett lehetne diótörő a neve. 🙂

15-ös akadály, A Kocka. Az akadály. 🙂 Eszméletlen látványos és komplex akadály. Ide megérkeztem és néztem és néztem és udvariasan mindenkit előrébb engedtem még az alacsonyabb rajtszámú(korábban rajtolt) versenyzőket is, pedig szabály szerint nekem kellett volna előttük mennem. Gyűjtöttem az erőt mert a cipőfűző és Ernő kedvence egy kicsit kivett belőlem. Végül nagy nehezen elindultam, elkezdtem a kötélen mászni, de a vízből kimászva sehogy nem sikerült a lábammal a kötelet megtalálni és rákulcsolni szóval leengedtem magam és megnéztem, hogy egyáltalán van e olyan hosszú a kötél ahogy én azt gondolom. Második próbálkozásra már eljutottam a kockáig és ráfogtam a mászófelületre ami innen sima liba lenne, de éreztem, hogy nincs erőm tovább menni végül úgy döntöttem ez lesz a következő hibás akadályom. Pedig jó buli lett volna leugrani, már csak azért is mert ettől kicsit tartottam, legalábbis az ugrástól. Régen egy rafting túrán ugrottam szerintem ennél magasabbról és annyira nem maradt meg jó élménynek, kicsit úgy éreztem magam mint a bálna a Galaxis útikalauz stopposoknak című filmben amikor esés közben bőven volt ideje gondolkodni. Jó lett volna ezt a negatív beidegződést megtörni, sajnos ez most kimaradt.

Ezt követően átúsztuk a tavat amiben az akadály is fel volt állítva. Igaz nem a verseny része volt, de ezen a részen láttam néhány katonai helikopter amik kötelékben húztak el nem olyan messze tőlünk. Ez még tovább emelte a verseny hangulatát, ami egyébként is a Pápai légibázison volt, szóval megvolt a megfelelő környezet, hogy az ember tényleg egy katonai akadályfutáson érezhesse magát.

16-os akadály, egy kötelet kellett átdobni egy gerendán majd felmászni rajta. Persze ugye mindkét oldalt kellett fogni egyébként visszacsúszott volna a kötél, meg én is. 🙂

18-as akadály. Egy ferde falra kellett felmászni kötél segítségével vízből. Itt karból felhúztam magam, nem vacakoltam a felállással.

19-es akadály. A Delfin, na ez lehetne Sanyi kedvence. 🙂 A vízből kellett gerendák fölött átbukfencezni mint egy delfin, ezt annyira élveztem, hogy azon gondolkoztam a verseny végén vissza kéne menni még játszani egy kicsit. 🙂

Kép: https://www.facebook.com/jakabachallengephoto/

Talán valahol ezt követően egy erdőből kifutva egy hatalmas teherszállító repülőgépet láttam meg, egy C17-est. Erre jól rácsodálkoztam mert bár igaz a levegőben légi-bemutatón már láttam, de a közelében elfutva látszott igazán, hogy ez milyen hatalmas gép. Egy rácsodálkozó “Azta!’ kiáltás hagyta el a számat miközben futottam tovább. Ha ez nem lett volna elég menet közben még egy Gripen géppárt is láttam ahogy manővereket hajtva áthúzzak a bázis felett. Szóval volt élmény rendesen még a futáson kívül is. 🙂

20-as akadály a bunker. Juss át egy bunkeren. Ok, legyen. Amint beléptem egy versenytárs ott volt és tanácstalanul állt, jobbra nyitva volt egy ajtó, bent korom sötét volt. Gondoltam arra kell menni és elindultam, szó szerint a kezemmel tapogatóztam és semmit nem láttam, egy kis idő után kiabálást halottam ,hogy “Erre! Erre! Itt vagyok!” Persze totál más irányból mint amerre mentünk. Mint kiderült a srác vagy valaki kinyitott egy oldalsó ajtót ami eltakarta azt az ajtót ahol nekünk be kellett volna mennünk így rossz irányba mentünk. Itt Jakab Attila csinált egy jó kis vakus képet, ami szépen bevilágított mindent, majd egy olyat is ahol elnyel a bunker. 🙂

21-es akadály kötélhúzás egy nehéz kötelet kellett átdobni egy gerenda felett majd áthúzni. Ha jól rémlik másodikra meglett.

22. Paintball. Na ez egy érdekes akadály volt. Soha életemben nem lőttem még ilyen puskával. Gyorsan egyeztettünk a katonáknál, hogy melyik része micsoda a fegyvernek majd lőttem. Elvileg 10 lövés lett volna, de az első célzott lövéssel eltaláltam a tisztes távolban két fa közé madzagon fellógatott rohamsisakok egyikét, igen azt amire céloztam. 🙂 Igazából ennek örültem is meg nem is. Jó lett volna még párat lőni mert soha nem lőttem még ilyen puskával, de legalább nem hibáztam, majd lövök máskor. Futottam tovább.

23.-as akadály. Kötélnyúlvány. Olyasmi mint a Spartanos multi rig,de csak kötelek voltak. Ezzel még mindig nem vagyok jóban… Az első próbálkozásnál az utolsó előtti csonknál estem le, káromkodtam egy kicsit, majd beszélgettem a katonákkal az akadályversenyekről, az akadályról, mennyiben más ez a verseny mint a többi stb. Jófejek voltak itt is meg a többi akadálynál is. Majd újból próbálkoztam. Megint leestem. Harmadszorra már csak tessék lássék mentem neki mert láttam, hogy a pár méterre lévő következő akadályhoz kb ugyanez az izomcsoport kell.

Jött a 24-es akadály a rettegett kampókéz. Mondjuk én nem rettegtem tőle, úgy voltam ha a monkey megy ez nem lehet gond, végigmegyek simán a kampókon lógva, a köteleket amik lógnak róla nem is fogom használni. Hát elég hamar meggondoltam magam. 🙂 Jól jöttek azok a kampókon lógó kötelek, lábbal rákulcsolva lehetett pihenni egy kicsit menet közben. A katonák itt is jó fejek voltak, szurkoltak és amikor a végefelé jártam szóltak, hogy ezt már ne kapkodjam el ha eddig eljutottam. Végül elértem a végére aminek nagyon örültem, lelkesen jöttem lefelé. Az egyik katona gratulált “Kitartásból jeles!” Már vitték is el kampókezeimet a következő futónak amikor a terepfutócipőm talpa beleakadt a hálóba amin másztam le és hanyatt-estem. Szerencsére mindenhova raktak tornaszőnyeget így puhára estem, meg azért egy kicsit a szőnyeg mellé is. 🙂 Elég gyorsan körém gyűltek, hogy minden rendben van e. Én felpattantam és mondtam, hogy persze és leginkább azon aggódtam, hogy ettől ugye még sikeres az akadály. 🙂 Egy katonaorvos is odajött, (legalábbis úgy rémlik a mentőben láttam előtte) aki párszor rákérdezett, hogy tuti jól vagyok e én igyekeztem nagyon határozottan válaszolni, hogy “Igen! Igen, 100%! :)” Majd amikor megnyugodott, hogy rendben vagyok mentem tovább a frissítőpontig onnan meg futottam, hogy lássák, hogy tényleg minden rendben van. 🙂

Jött a 25-ös akadály a farúd. Itt viccelődtem, hogy általános iskolában még ment, remélem most is menni fog. Hát megdolgoztam vele, de ment.
26-os akadály kötéllétra, ház ez nehezebb mint aminek látszik, csuklik össze vissza mászás közben, de sikerült.

27-es lánctalptag húzás. Itt érdekes volt mert mindenki aki éppen ott volt szépen lassan sétálva húzta maga mögött. Én futottam vele egy kört.
28-as akadály a piramis. Fém kábeldobokon kellett végigmenni, hát ez kicsit feladta a leckét, de végül ez is meglett.

29-es akadály. Kötélhíd, hát ez elég szűk keresztmetszet volt mert lassan haladtak rajta az emberek és várakozás közben több nálam magasabb rajtszámú versenyző is beért, a szabály szerint előre kellett őket engednem, sajnos néhányan mászásban kicsit lassúak voltak, a végén pedig egy alacsonyabb rajtszámú versenyző is elém ment aki utánam érkezett az akadályhoz, ekkor úgy döntöttem, hogy most már elindulok mert különben a verseny végéig itt leszek. Nem volt könnyű, de azért haladósan végigmentem.

30-as akadály. C17-es repülőgép kerék borogatás. Hát ennek van súlya és nincs fogása. 🙂 borogatás közben viccelődtem, hogy milyen jó, hogy nem repülőgépkerék szerelő lettem. 🙂

31-es akadály. Egy bunkerre kellett felmászni két kötél segítségével, legalábbis nekem kellett mindkettő, hogy feljussak.
32-es akadály. X kötél. Két fa közé X alakban kifeszített kötélen kellett végigmenni és mindkét oldalon megérinteni egy jelölést a fán. Pipa. 🙂

33-as akadály. Az utolsó akadály. Ennek igazából csak becsületből kezdtem neki, egy percig sem gondoltam, hogy ezen végig tudok menni, de ameddig tudtam megcsináltam, igazából kicsit már fáradt is voltam és fejben sem gondoltam át, hogy is kéne továbbmennem az akadályon.

Végül szintidőn és hibahatáron belül beértem. Én teljesen meg voltam/vagyok elégedve az eredménnyel. Úgy érzem edzésekben abszolút jó az irány, egy éve ez még biztos nem ment volna. Persze lehetne még akadályokat gyakorolni, hogy meglegyen az izom memória és ne kelljen gondolkozni mit kell csinálnom, de sajnos oda csak ritkán jutok el, pedig jó buli.

A verseny végén még pihenésnek felmásztam egy kötélre pózolni, hogy Zoli tudjon rólam egy képet csinálni a befutóéremmel. Mert ha nincs kép akkor ugye ott se voltunk. 🙂

A reggel 4 órai kelést kicsit zavart amikor indultunk, de a verseny végén úgy gondoltam ez baromira megérte és kár lett volna kihagyni. 🙂 Szerintem még jövünk. 🙂

Forrás:
JakabA – Challengephoto fb oldala: https://www.facebook.com/jakabachallengephoto/ Military Survival Run hivatalos fb oldala: https://www.facebook.com/militarysurvivalrun/

Az első hivatalos terepultrám

Valamikor év elején szóltak a többiek, hogy megnyílt a nevezés az UTH-ra és jó lenne ha a négyfős kis futó baráti körünk benevezne rá. Az az igazság, hogy ekkor én még nagyon kevésnek éreztem magam ehez a versenyhez. Valahogy mindig úgy gondoltam, hogy ez a profik versenye és nekem semmi helyem nincs itt, legalábbis még nincs, talán majd jövőre, így végül nem is neveztem. A többiek viszont igen, az 54 kilométeres távra, edzőfutásnak szánták az őszi Spartan Ultrára. Ahogy telt múlt az idő kicsit már bántam, hogy nem neveztem, jó hangulatban szoktak telni ezek a közös futások. Egy verseny után viszont Roni, a társaság egyetlen hölgy tagja megemlítette, hogy ő idén inkább a rövidebb futásokra koncentrálna amiben szép sikereket ér el, szóval eladná a nevezését és rám gondolt. Egy kis gondolkodási időt kértem, mert nem éreztem magam elég felkészültnek, de végül csak belementem. Igaz nem lesz teljes a brigád Roni nélkül aki ugyanekkor egy másik versenyen áll helyt, de még így is jó futásnak igérkezett egy gyönyörű tájon.

A versenyre nem éreztem magam felkészültnek, a többiek év eleje óta szisztematikusan készültek és már túlvoltak pár 30-as távon, Csili még egy hosszabb ultrafutáson is. Nekem idén a leghosszabb távom 21 km volt. Ha edzővel futnék akkor valószínűleg ez már elég lett volna arra, hogy ne engedjen indulni és igaza is lett volna. A barátaim persze biztattak, hogy menni fog az, benne van a lábadba, rutinból lenyomod… Az igazat megvallva én is ezekben bíztam, már ha az eddigi két utcai maratonom, az első sikertelen Ultra Beastem és a tavalyi sikeres Spartan Ultrám rutinnak számít. 🙂

Kicsit késve a verseny előtti napon raktam össze a felszerelésemet. Kötelező felszerelés: ívózsák+fél literes kulacs, igazolvány, esőkabát stb. Berámoltam egy kis csokit, némi zabszeletet, néhány magnéziumot és gélt is vész esetére, bár nem nagyon szoktam gélt inni. amit még elraktam és szerintem ami az egyik legfontosabb volt az 1 sótabletta+1 BCAA/óra. Elsőre el is raktam 8-at gondoltam kb 8 óra alatt végzek, de végül meggondoltam magam és beraktam a szintidőnek megfelelő 10 adagot. 🙂 Az ivózsákba persze izotóniás port is raktam.

A versenyre mi aznap mentünk le, szóval megint korán keltünk. Gyors öltözés, amikor is kiderült, hogy a tisztának hitt zoknimból még ömlik a homok az előző hétvégén tartott akadályverseny után, hiába mostam ki… Hát nem örültem neki, a homok az ami a legkevésbé hiányzik ilyen távon a cipőbe. A verseny helyszínén volt pár kitelepült bolt és egy pillanatra gondoltam rá, hogy venni kéne egy új zoknit, de sajnos nem tettem.

Végül megérkeztünk a rajthoz ahol rengeteg profi futó volt körülöttünk. Én teljesen nyugodt voltam, elhittem, hogy az elmúlt évek futásai elég alapot adnak hozzá, hogy sérülésmentesen végigmenjek, de azzal is tisztában voltam, hogy nem készültem fel rendesen és ezt a “rutinommal” kell pótolnom, nem futom el, rendesen frissítek stb.

A verseny elején a többiek szépen elhúztak tőlem, én meg sem próbáltam tartani a tempójukat, az első 30-as távomon megtanultam, hogy a saját tempómban kell végigmennem különben kipurcanok a végére és nem egy felemelő élmény begyalogolni a célba.

Az első 14 km kellemesen telt, szépen nyugodt tempóban kocogtam, bár kicsit bosszankodtam, hogy sem a pulzusmérésem, sem a navigációm nem megy rendesen. Végül úgy döntöttem egyik sem érdekel, pedig pulzus alapján akartam futni. Szerencsére a navigációval nem volt gond mert nagyon precízen ki volt minden szalagozva és a földön is voltak plusz jelölések.

Pilisszentlászlón 14 km-nél volt az első frissítőpont ami nagyon profi volt. Minden volt itt víz, kóla, gumicukor, sós kekszek, kovászos uborka stb. A crew/önkéntesek nagyon kedvesek segítőkészek voltak. Kicsit meglepő volt egy ilyen komoly frissítés ennyire az elején, de azért csipegettem egy kicsit, ittam egy kis vizet, kólát és mentem tovább viszonylag gyorsan. Mondjuk esélyes, hogy ez egy közös frissítőpont volt a hosszabb távokkal, nekik már biztos nagyon kellett mire idáig eljutottak.

Az első 20 kilométer zökkenőmentesen telt. Mivel elég meleg volt ahol láttam kutat vagy forrást ott kicsit bevizeztem a sapkámat hagy hűtsön. Közben menet közben azon gondolkoztam, hogy lassan meglesz a fele, majd eszembejutott, hogy nem 50 hanem 55 a táv, sebaj a fele jobban hangzott mint a harmada. 🙂 30 kilométer környéken beköszönt a maratoni fal amin sikerült azért túllendülni, akarom mondani túlgyalogolni. 🙂

A első nagyobb hegyről lefelé menet már éreztem, hogy a homokszemek kezdik megdolgozni a talpamat és már nem olyan komfortos a talajfogásom, szerencsére ez csak lefelé zavart, de ott nagyon, így az egyébként jól futható lejtőn nem is sikerült rendesen futnom.

A Pap-réthez közeledve szembe jött velem Zoli aki látszólag jól bírta, bár egy pillanatra meglepődtem, hogy látom és aggódtam nem futotta e el az elejét, bíztam benne, hogy nem. Nagyon sokat készült erre a versenyre szurkoltam neki, hogy sikerüljön. Megkérdezte, hogy vagyok, amire csak annyit tudtam mondani, hogy “sz@rul, de büszkén.” Így jár az aki nem készül fel rendesen. 🙂

35 kilométer környékén megérkeztem a a következő komolyabb frissítési pontra a Pap-réten. Mire idáig elértem már azért fáradtam, a sok izotóniás ital, kóla stb. kezdett kicsapódni a számon és már nagyon kívántam egy kis sima vizet. Szerencsére a frissítőponton az előzőhöz hasonló bőséggel találkoztam, a szervezők kedvesek voltak még a fejünket is lelocsolták vízzel ha kértük. Itt már több időt töltöttem, csipegettem, ittam sima vizet és a kulacsomat is feltöltöttem vele. Itt szinte fesztiválhangulat volt ahogy a sok futó depózott, legszívesebben maradtam volna még, de menni kellett így egy banándarabbal a kezembe útra-keltem. 🙂

Itt egy viszonylag futható rész jött ahol nem nagyon tudtam futni. Lassan közeledtem a bűvös 40 km-hez, ami után már csak 15 km van hátra. Lassan közeledett, de nagyon motivált, hogy elérjem. Közben komoly futók haladtak el mellett Ironman-es tetoválással meg egyéb komoly versenyek szimbólumait viselve. Egy kicsit elgondolkoztam, kevésnek éreztem magam a mezőnyben, de idővel eszembejutott, hogy én is túlvagyok egy Spartan Ultrán szóval talán mégis van itt helyem. 🙂 Végre elértem a 40 kilométert, innen a 42 volt a cél, majd amikor elértem örültem, hogy megvan a maratoni táv. Innen már csak egy rövidebb edzőfutás van hátra. 🙂 Viszont nagyon lassan haladtam mert lefelé menet fájt a talpam, a homok megtette a jótékony hatását és kikezdte, minden lépés fájt lefelé menet így valahol leültem egy sziklára és kiráztam az összegyűlt törmeléket a cipőmből és mentem tovább. Miután kiderült, hogy hát ez bizony nem sokat segített úgy döntöttem beveszek egy fájdalomcsillapítót, hogy valami elfogadható tempóban tudjak haladni. Lehet, hogy csak bebeszéltem magamnak, de látszólag bevált és a lejtőkön meg tudtam kezdeni a kocogást.

A Lajos forrás környékén volt egy ellenőrző pont, az itt lévő segítő mondta, hogy kicsit lejjebb van a forrás ha kell ott tudunk vizet venni. Többen úgy döntöttek, hogy ők oda le nem mennek mert még onnan is fel kell jönni. 🙂 Elsőre én is vaciláltam, de a végén azért lementem pótolni a vizet és bevizezni a sapkámat. Ezt követte egy nagyon durva nagyon hosszú emelkedő. A Pap-rét és a Skanzen között két ilyen emelkedő is volt, hát megszenvedtem rajtuk rendesen. Valahogy így. 🙂

Végül sikerült eljutni a Skanzennél lévő frissítőponthoz, ami szintén nagyon profi volt. Itt egy kicsit leültem az árnyékba a többi versenyzővel amíg frissítettem, itt is kértem egy kis hűtést a fejemre, csakúgy mint a többi helyen itt is nagyon kedvesek voltak.

Jött az utolsó 6 km, ami kb. egy laza edzés. 🙂 Lelkesen indultam meg, de valahol a városhatáron belül belesétáltam. Az ilyen belesétálásokkal az a baj, hogy nagyon nehéz kijönni belőle. Nézegettem az órámat, hogy na még 200 méter séta aztán futok tovább. Végül sikerült megint megindulni. Igyekeztem “tempósan” futni, nem akartam már belesétálni. A városba beérve amerre mentem az emberek mindenhol tapsoltak, szurkoltak ez nagyon lelkesítő volt. Ahogy beértem a főutca környékére egyre többen szurkoltak köztük szervezők is, így azt gondoltam közel a cél meghúzom a végét. Futottam, futottam, de csak nem láttam még a célkaput, elgondolkoztam rajta, hogy lehet kicsit vissza kéne venni, de amikor ez átfutott a fejemen végre megláttam és még belehúztam egy kicsit. 🙂 A többiek már ott vártak a célban és biztattak, hogy “Hajrá! Nyomjad! Ezen múlik minden! :)” Végül futva értem be aminek külön örültem. 🙂

A célban kaptam egy vizes törölközőt a nyakamba és odamentem a többiekhez. Gratuláltunk egymásnak majd elmentem a frissítőpontra. Mondtam, hogy mindjárt jövök, de leültem és pihentem egy kicsit, végül a többiek jöttek oda hozzám, hogy jó lenne már vacsorázni. 🙂

Összességében nagyon jó verseny volt, bár a homokos zoknim és a felkészületlenségem miatt kicsit szenvedősre sikerült. Ettől függetlenül tökéletesen megvagyok elégedve a 187. helyemmel amit 8:44-es idővel hoztam össze a 420 fős mezőnyben. Zolira nagyon büszke vagyok akinek ez volt élete első Ultrafutása és összesítettben a 133. férfiak között a 95. helyen helyen végzett. Csili barátunk pedig hozta a formáját és vidáman a 22. helyen futott be összesítettben, férfiak között a 19. lett.

Végül úgy néz ki mégis volt helyem a mezőnyben. 🙂 Na most megyek zoknit venni amit csak hosszútávfutásra fogok használni. 🙂

Üdvözöllek a Sport blogomon!

Kedves látogató. Ezt az oldalt azért hoztam létre, hogy megosszak néhány élményt, tapasztalatot amit a sportolásaim során szereztem. Nem nem vagyok profi sportoló. Egy időben azt gondoltam, hogy talán eljutottam odáig, hogy amatőr futónak hívjam magam, de egy általam profinak tartott futó ugyanezt a szót használta magára szóval úgy döntöttem visszatérek a hobbifutó, kocafutó megnevezésre. 🙂 Egyszóval ez az oldal semmiesetre sem szakmai. Inkább csak azért hoztam létre mert úgy éreztem a facebook-on nem tudom megfelelő minőségben képekkel illusztrálva megosztani az élményeimet a barátaimmal amit valami furcsa módon többen is szívesen olvasnak.

“A leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik.”